Beteg vagyok. Már megint. Decemberben egyetlen olyan hét volt, amikor nem úsztam a takonyban, mégis ez volt az év legintenzívebb hónapja (erős versenyben az októberrel). Nem hagytam magamnak időt a regenerálódásra, azzal a felkiáltással, hogy ha szüntetet tartok, akkor még inkább elmaradok a teendőkkel, és még stresszesebb leszek. Most aztán tényleg összecsaptak a hullámok a fejem fölött. Eljött az a pillanat, amikor ha megkérdezték volna, mit hozzon a Jézuska, csak ezt mondtam volna: időt, rengeteg időt!

2017 egyben volt az utóbbi évek legcsodálatosabb és legnehezebb éve. Csodálatos volt, hiszen annyi élményben volt részem, mint az előtte lévő években összesen: rengeteget utaztam (Németország, Lengyelország, Szlovákia, Svédország, Csehország, Magyarország…), nagyjából kétszázszor léptem ki a komfortzónámból – és ezek közül a legszignifikánsabb, hogy belevágtam az évek óta halogatott grafikus képzésbe. 2017-ben többet festettem, mint előtte bármikor, és nem utolsó sorban fantasztikus megkereséseket kaptam: olyan témákat festhettem, amik közel állnak hozzám.

Végtelenül hálás vagyok 2017-nek, mert ebben az évben elkezdett derengeni a fény az alagút végén, mintha közeledne az, amire évek óta törekszem. De most elfáradtam. Nem tudom, hogy az út tizedénél, felénél, vagy talán már a felén is túl járok, de most pihennem kell. Amikor az ember vágyakozva értesül róla, hogy mások sportolnak, barátokkal találkoznak, netán egy kis idejük akad magukra, egyedül lenni, akkor lehet tudni: most meg kell állni, fel kell dolgozni az élményeket, venni egy mély levegőt, mielőtt tovább megyek.

Úgyhogy most itthon vagyok. Egyedül. Csöndben. Úszva a takonyban, miközben egészséges arányban próbálom keverni a sorozatnézős-olvasós punnyadást a festéssel. Évet értékelek, visszatekintek. Aztán nagyon nagyon lassan 2018 fele kezdem fordítani a fejem. Elkezdek gondolkodni a jövőről, új kreatív tervekről. Aztán majd elkezdenek viszketni az ujjaim az ecsetek után, és akkor tudom, hogy megint fejest ugorhatok és folytathatom az utat.