Így készül a digitális utómunka

Illustration post-production: scanning and editing artwork

A digitális illusztráció esetében egyértelmű, hogyan jut a papírra az alkotás és hogyan sokszorosítják a munkát, manuális rajzok esetében azonban ez nem ennyire egyértelmű. Mármint a szkenneren túl… A szkennelés ugyanis csak az első lépése az utómunka folyamatnak. Lássuk, mi is történik pontosan a boszorkánykonyhában!

Miért van szükség az utómunkára?

Hiába dolgozik egy művész manuális technikával, ma már szinte kivétel nélkül digitálisan használják fel az illusztrációkat, legyen szó olyan egyértelmű esetekről, mint a csomagolástervezés, vagy olyan kevésbé triviális esetekről, mint a printkészítés. A tavalyi könyvhét illusztrációs tárlatán például még a kiállított képek nagy része is „csak” utómunkán átesett nyomat volt, nem eredeti kép.

Az utómunka folyamatához tartozik a képek digitalizálása, korrekciója és esetleges változtatása is. A manualitás mindig magában hordozza a kisebb – sőt néha nem is olyan kicsi – hibák lehetőségét, amit digitálisan könnyű korrigálni. Szkennelés során gyakran előfordul, hogy a színek tompulnak, illetve egy textúráltabb papír esetén az illusztráció mellett a fehér papír bordái is látszódnak, ami nyomtatásban nem szép. Ezek miatt ma már a digitális utómunka az illusztrációs folyamat szerves része.

Illustration post-production: scanning and editing artwork

Hogyan zajlik pontosan?

Az első lépés a szkennelés (gondolom, most meglepődtél…). Személy szerint már többféle szkennert kipróbáltam, jelenleg a HP scanjet 2400 típusú őskövülettel dolgozom (ami egyébként életmentő volt, mikor megörököltem a dédnagybátyámtól). Tapasztalatom szerint akármilyen jó szkennerrel is dolgozik az ember, az utómunkát nem lehet megúszni, így bármilyen szerkentyű megfelel, ami kellően magas felbontásban tud képet rögzíteni. A felbontás ugyanis kulcskérdés: ez befolyásolja, hogy nyomtatásban mekkorára lehet nagyítani a képet (egyáltalán lehet-e) anélkül, hogy pixeles lenne. Ha nyomtatásra szánod a képet, minimum 300 DPI felbontásban érdemes szkennelned, de alapvetően minél magasabb a felbontás, annál jobb. Én képmérettől függően igyekszem a 600 DPI-t megcélozni, ezzel még nem volt minőségi probléma.

A felbontás egyébként a fájlméretet is befolyásolja, minél nagyobb a felbontás, annál nagyobb a fájl. A szkennerem például képes lenne 800 DPI-ben is szkennelni, de az akkora fájlméretet eredményezne, amivel a laptopom már nem tud megbirkózni, és szükségem sincs ilyen felbontású képekre.

A felbontás tehát a legfontosabb dolog, amit be kell állítani a szkennelés során. Emellett érdekes lehet a világosság/kontraszt, illetve a fájlformátum is. A színeken itt általában nem változtatok, ezt majd a képszerkesztő programban igazítom, fájlformátumnak pedig általában JPG-t állítok be. Ezzel egyesek vitatkozhatnak, hiszen a JPG egy a minőség rovására tömörített fájlformátum, ennek ellenére a céloknak eddig a JPG is prímán megfelelt. Azok az illusztrátorok, akik aggódnak a JPG minőségén, általában TIFF formátumot választanak, ami értelemszerűen nagyobb méretű fájlt eredményez.

Fontos, hogy a szkenner beállításaira nincs aranyszabály. Ahány szkenner, annyiféle beállítás, úgyhogy érdemes kikísérletezni, neked mi válik be. Ha nem otthon szkennelsz, hanem nyomtatószalonban, mindig nézd meg a kész fájlt, mielőtt hazamennél, nehogy kellemetlen meglepetések érjenek.

Ha már sikeresen átkerült a rajz a gépre, indulhat az utómunka, amihez szükség van valamilyen képszerkesztő programra – személy szerint Photoshop-párti vagyok, de olcsóbb szoftverek is léteznek, amik alkalmasak a feladatra.

Illustration post-production: scanning and editing artwork

Az első és legfontosabb feladat, hogy kivágjam a hátteret. A papír textúrája mellett így eltüntethető az olyan folt vagy radírpor, amit képtelenség kiszűrni a szkennelés során. A háttér eltávolítására különböző módszerek léteznek, nekem azonban csak a leginkább időigényes vált be: manuálisan körberajzolom a festett felületeket, majd kivágom őket a háttérből. Szerencsére a Photoshop Magnetic Lasso eszköze önmagától felismeri a két kontrasztos felület közti határvonalat, így „viszonylag” gyorsan megoldható a feladat. Sokan inkább a háttér teljesen fehérré világosítását választják, ami sokkal gyorsabb, ugyanakkor én képtelen voltam olyan precízen dolgozni, hogy minden egyes apró foltot kiszűrjek, valami mindig maradt, ami aztán csak a nyomtatásban jött elő. Úgyhogy maradtam a körberajzolásnál.

Ha a háttér már nem zavarja a kedélyeket, jöhet a színkorrekció. Ilyenkor általában csak a szkennelés miatti színtompuláson javítok, de az is előfordul, hogy melegítő/hűtő szűrő kerül a képre. Ha az ügyfélnek nem tetszenek a színek, akkor itt még könnyen tudok változtatni, sötétíteni/világosítani vagy növelni a kontrasztot.

Az utolsó lépés a kisebb hibák korrigálása. A radírpor nem csak a fehér háttéren tud észrevétlenül megtapadni, hanem a festett felületen is, egy-egy fekete pötty retusálására mindig szükség van. Ilyenkor a be nem vallott hibákat is el lehet tussolni, bár ez titok. :)

Ha úgy érzem, hogy már csak rontani tudnék az összképen, kimentem a kész illusztrációt. Általában PNG-ben mentek, ez ugyanis lehetővé teszi az átlátszó háttér megtartását. Ez akkor érdekes, ha netán színes háttérre kerül majd az illusztráció, vagy egy mockupon használnám.

Illustration post-production: scanning and editing artwork

Akár megrendelő, akár művész vagy, amire tehát a leginkább figyelj:

  • a megfelelő (minél magasabb) felbontás – hogy nyomtatásban ne legyen pixeles a kép
  • a háttér – vagyis hogy ne legyen
  • színkorrekció – hogy ugyanolyan élénk színeket láss a monitoron is, mint a papíron
  • hibaelhárítás – mert a radírpor ellenség

Neked milyen tapasztalatod van? Előfordult már, hogy beszkenneltél valamit, ami nyomtatásban pixeles lett? Oszd meg velünk kommentben!


 

Ha szívesen értesülnél a további bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre!



(Visited 98 times, 1 visits today)
  • 20
    Shares

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *