Aki kacsintgatott felnőtt színezőkre, az bizonyosan találkozott már a Pandala-szigetek kis lényeivel. Az első magyar felnőtt színező megalkotójával, Parádi Orsolyával egy kávé mellett beszélgettem művészeti elvekről, inspirációról és persze műhelytitkokról.

Fotó: Baki Mihály

Nem vagy végzett grafikus. Hogyan jutottál el mégis a színező rajzolásig?

Az ornamentika műfaját mindig is nagyon szerettem, de a család tele van iparművészekkel, így a rajzolás egyfajta örökség. Az első igazán részletgazdag grafikáim gimnazista koromban születtek, később jelentek meg illusztrációim a Beszélő folyóirat tudományos rovatában, aztán ezt egy időre félretettem.  Az érzés azonban végig megvolt, hogy kéne alkotni valamit, ebből lett végül a Mesekavics. A kisfiam születése után kezdtem a Dunaparton kavicsokat gyűjteni, azokat festettem meg, és ezek a kis kavicslények végül egy komplett univerzumot alkottak meg. Ezt követően írtam meg a Mesekavics kreatív alkotókönyvet (Pagony kiadó, 2014) gyerekeknek, de úgy éreztem, hogy ezekben a figurákban több van, így végül ők köszönnek vissza a színezőimben is, kicsit bonyolultabb formában. A könyv készítése közben ugrott be, hogy jó lenne egy történet arról, kik ezek a lények és hol élnek, így lett a színező címe Pandala-szigetek. A „Pandala” szó egyébként úgy született, hogy a külföldi megjelenés kapcsán kísérletezni kezdtem a szavakkal – a Mesekavics lefordítva nem hangzott jól – és végül a „pan” és a „mandala”, valamint a „panda” és a „koala” szavak összevonásával alkottam meg azt, ami igazán tetszett.

Pontosan hogyan és milyen eszközökkel dolgozol?

Semmilyen komoly eszköz nem kell hozzá. Általában sima A4-es fénymásoló vagy műszaki papírra dolgozom 0,3-as, 0,5-ös tűfilccel. A tárcsás telefonok idejében voltam gyerek és tinédzser, akkoriban mindenki firkált telefonálás közben, hasonlóan kezdtem rajzolni. Eddig teljes mértékben kézzel dolgoztam, ha elkészült a rajz, elvittem beszkennelni, az utómunkát pedig más csinálta. Szeretem a kézi rajzokat, minden apró hibájukkal együtt – ami persze nem jelenti azt, hogy ne akarnék fejlődni, vagy hogy  lebecsülném azokat, akik géppel dolgoznak. Mostanában én is tanulgatom a Photoshopot, ami valóban egy egész új világot nyit meg.

Fotó: Baki Mihály

Hogyan telik el egy napod?

Éppen közeleg egy könyvleadás, úgyhogy most elég sűrűn – a legutóbbi hosszú hétvégén például két napig pizsamában rajzoltam. Ha nem én viszem a kisfiamat óvodába, akkor már reggel leülök dolgozni, és előfordul, hogy késő éjszakáig az asztalnál ülök. Néha délután kettőig is elvagyok egy kávéval, de próbálok figyelni mostanában arra, hogy lecsússzon napközben némi zöldség és gyümölcs. Munka közben van, hogy zenét hallgatok, de az is előfordul, hogy valamilyen sorozat megy a háttérben. A minap Miyazaki-filmeket „néztem” így, nagy kedvencem A vadon hercegnője.  Szerencsére a család tiszteletben tartja a határidőimet, de azért akad olyan nap is, hogy tíz percet rajzolok, aztán felállok orrot fújni, tornyot építeni, sebet bekötni. Egy családos ember körül mindig zsezseg valaki, nekem pedig nincs stúdióm, ahova elvonuljak, általában az étkezőasztalon dolgozom. Közvetlen a könyv leadása előtt persze biztos, hogy kiveszek pár nap „alkotói szabadságot”, másképp képtelen leszek befejezni.

Előfordul, hogy elbizonytalanodsz a saját tehetségedben?

Már ahhoz óriási bátorság kellett, hogy elkezdjem egyáltalán, hiszen nem vagyok hivatásos grafikus… De az olyan embereknek nem nagyon hiszek, akik sosem kételkednek magukban. Akinek az önbizalma óriási, az nem egy hiteles figura. Eleinte izgultam, hogy mit szólnak majd a felnőttek, akikkel más munkáim kapcsán egészen másképp kommunikáltam, amikor kiállok eléjük a festett kavicslényekkel, de aztán arra gondoltam, hogy mindegy. Én szeretem csinálni, a pozitív visszajelzések pedig amúgy is sokkal többen voltak, mint a negatívak. Nyilván ha nem kaptam volna megerősítést, nem folytattam volna, de így lépésről lépésre felépült minden. Nemrég egy TEDx-előadást néztem, és ott láttam a mottót: Soha ne nőj fel! Ez megnyugtatott.

Ki vagy mi inspirál, mikor alkotsz?

A természetszeretet nálunk a családban nagyon mélyen gyökerezik, ezért is rajzolok állatokat, növényeket. Csodálatos dolog az iszonyatos stressz közepette észrevenni, hogy tavaszodik, nyílnak a virágok, csiripelnek a madarak… A művészettörténeti korszakok közül leginkább a szecesszió ornamentikája fogott meg. Döbbenetes élmény volt Isztambulban a muszlim mecsetekben járni, és mélyen hatottak rám a törzsi motívumok is – Észak-Amerikától Afrikán és Ázsián át Ausztráliáig.
A neves művészek közül mindig is nagyon szerettem Hundertwassert, Escher grafikáit, Gauguin színhasználatát, de nagy hatása volt rám Réber Lászlónak is, aki végigillusztrálta a nyolcvanas évek gyerekirodalmát.

Fotó: Baki Mihály

Mit gondolsz, a színező csak egy őrület most, vagy maradandó a siker?

Ez most valóban divat, meglátjuk meddig tart. Egészen más a viszonyuk a mai gyerekeknek a manualitáshoz, és a színezésben az a fantasztikus, hogy az ember a kezével dolgozik, nem pedig a telefonnal, amivel minden mást csinál. Van, aki szerint pár év múlva kipukkad a lufi, de én nagyon remélem, hogy rajzolhatok még színezőket. És nem csupán azért, mert ez egy élvezetes munka, hanem azért is, mert a színezőkkel üzeneteket is közvetíthetek. A következő könyvemben például veszélyeztetett állatokat is rajzolok, ezzel szeretném felhívni az olvasók figyelmét, – ha másképp nem, hát színező gyerekeken keresztül – hogy elfogy körülöttünk a levegő és belefulladunk a szemétbe! Ez a projekt egyébként az Állatkerttel közösen készül. Akár faültetési akciót is szívesen szerveznék ennek kapcsán, hogy felhívjam a figyelmet a környezettudatosságra.