Alapvetően nem vagyok az intézményesített rajzoktatás nagy barátja. Az egyetemi rajzórák meglehetősen traumatikus élménnyel bírtak számomra, így abban a pár évben egyáltalán semmilyen alkotó tevékenységre nem voltam hajlandó, minden akkor kezdődött folytatódott, mikor végre békében hagytak, és otthon azt festhettem és olyan technikával, ami jól esett.

Ezért is nagy szó, hogy novemberben rávettem magam egy négyalkalmas workshopra, amelyet a Corvin Rajziskola tartott Illusztrációs technikák címmel. Mikor megláttam a témát, azonnal tudtam, hogy félre kell tennem az ellenérzéseimet és belevágni, így november közepétől négy héten át minden szerdán összeültünk egy kis alkotásra. 

Mi történik a boszorkánykonyhában

Talán a legjobb dolog, ami ez alatt az idő alatt történt, hogy megingott az előítéletem: egy rajziskolában nem feltétlen akarják porig rombolni az ember önbecsülését. Holló-Szabó Réka, az oktatónk végig azon dolgozott, hogy kiderüljön, kinek mi megy legjobban és azon domborítson még egy kicsit.

Alapvetően egy ilyen workshopon összeül 10-15 ember, és egy oktató útmutatásával aktívan dolgozunk valamin. Jelen esetben a program elején mindenki választott magának egy szöveget, amelyről több technikával illusztráció-sorozatot készített, ezek mellett pedig kisebb házi feladatokat kaptunk. Réka minden alkalom elején tartott egy rövidebb prezentációt (hol illusztrációs technikákról, hol vagány illusztrátorokról), ezek után pedig magunk is ecsetet/tollat/hurkapálcát/kést/bármit ragadtunk, és nekiálltunk dolgozni, míg Réka külön-külön konzultált mindenkivel.

Gyűjtés „fotel” témakörben

A Corvin egy Móricz Zsigmond körtér közeli lakásban ülésezik, melynek a legkisebb szobája adott helyet a workshopnak – ennek megfelelően linómetszés vagy hipózás közben felreppent néhány keresetlen szó, mikor meglöktük egymást, kevésbé helyigényes technikák esetén azonban jól megfértünk a nagy asztal körül.

Miért is idegenkedem én ettől

Jó élmények ide vagy oda, még mindig frusztrál, mikor sok más kreatívval egy légtérben kell valamit alkotnom. A Corvin ráadásul összeeresztette a külsősöket (mint én is) a saját designer-képzésének diákjaival, így egy teljesen összeszokott társaságba csöppentem, ami – mondanom sem kell – nem tett sokat a magabiztosságom erősítéséért. Leginkább továbbra is az otthonom csöndjében szeretek dolgozni, ahol senki nem figyel, minden eszköz a kezem ügyében van, és annyi helyem van, amennyit akarok, de természetesen a jó öreg BME-féle versenyszellem is érezteti még a hatását…

Az idő a másik nagy ellenségem. Mivel a Corvin este 8-kor bezár, így többször is előfordult, hogy mire végre belejöttem a festegetésbe, már szedhettem is a sátorfámat. Az én alkotási folyamatom – talán a gyakorlat hiánya miatt – ennél szabadabb. Általában hagyok magamnak néhány órát, így ha épp inkább újra kezdeném a művet, akkor is van elég időm befejezni, senki nem sürget sehova.

Amitől több lettem

Kipróbáltam néhány olyan technikát, amit még évekig halogattam volna (erről még külön posztot írok majd). A linómetszés például nem az a hétköznapi technika, aminek csak úgy nekiáll az ember, a tusrajzokat illetően pedig meg voltam győződve róla, hogy nekem nem megy. Tévedtem.

Ismét felfedeztem, hogy szeretek festeni. Az utóbbi időben úgy alakult az élet, hogy a festés kicsit háttérbe szorult, de az éktelen mennyiségű házi feladatnak köszönhetően kénytelen voltam megint nekiállni. És piszok jól esett.

Tusrajz a „Bácsi” témájú gyűjtésből

Mélázzunk egy kicsit az illusztrálásról…

A tananyagot illetően bőven maradtak kérdéseim (szöveg és kép tartalmi, illetve grafikai viszonya egymáshoz? digitális technikák? a kép útja a papírtól a nyomdáig? trendek ma, illetve a jövőben?), de teljes egészében elfogadható, hogy ez a kurzus most a manuális technikákra koncentrált. Ugyanakkor az agyam sarkában végig ott mocorgott a kisördög, aki azt hajtogatta: „akkor ez most egy rajzszakkör?” Úgy gondolom, hogy 2016-ban (illetve már 2017-ben) az ilyen tudás nagy részét a youtube-ról, illetve blogokról is beszerezhetjük, ebben egy workshop nem igazán ad többet, ráadásul a kreatív technikákkal való ismerkedés nagyban kísérletezésen és kellő bátorságon alapszik, nem pedig oktatáson. Pontosan azt a plusz – akár elméleti – tudást hiányoltam, amit nem tudok összekukázni az internetről, és amitől egy illusztrációról üvölt, hogy amatőr vagy profi.

Egy ilyen workshop/kurzus – ami nem feltétlen a Magyar Képzőművészeti Egyetem egyik szakiránya – jelenleg, úgy gondolom, hiánypótló lenne.

Ezt olvastad már?
Így tanulj meg (újra) rajzolni
Nyári élmény – avagy milyen a jó rajztanár?
3 kifogás, amiért nem alkotsz, és hogyan lépj túl rajtuk

Akkor most ajánlom vagy nem?

Továbbra is úgy gondolom, hogy rajziskolába járni alapvetően jó dolog, sőt bizonyos esetekben szükséges. Az ellenérzéseim ellenére szívesen mennék ismét, bőven tudnának még újat mondani, a Corvinban ráadásul jó a hangulat. Ugyanakkor jó, ha az ember tisztában van a személyes határaival: ha nem megy az időre menő, csoportban alkotás, akkor nem kell erőltetni.

És ami elkészült…

… avagy illusztráció-sorozat Kányádi Sándor Néma tulipán című meséjéhez:

„Csak azzal nem volt kibékülve, hogy ahány virág, annyi illat. Bántotta az orrát az illatok sokasága. Egyedül a bazsalikom illatát szenvedhette.”

„Szomorúság szállott a kertre, amikor megjelent a kertész egy hatalmas szívókával, meg egy ennél is hatalmasabb illatpumpával. Legelőször a tulipán illatát szívta ki. Majd vette a pumpát. De a tulipán ökölbe zárta szirmait, s megrázta magát. Hiába mesterkedett a kertész, a bazsalikomillat nem fogott a tulipánon.”

„Tikogni sem volt ideje a kertésznek. Úgy maradt, ahogy volt, ámultában. Most is ott áll, kerti törpévé zsugorodva.”