A „hogyan legyek illusztrátor?” kérdésre az egyik legtöbbször adott válasz így hangzik: gyakorolj minden egyes nap (és nekem aztán elhihetitek: elég sokszor pötyögtem be ezt a kérdést a Google-ba). Na de mi van akkor, ha egyszerűen nem megy?

Az utóbbi időben kicsit nehezebb időszak köszöntött rám, így annak ellenére, hogy kifejezetten aktív, produktív lélek vagyok, gyakran festés vagy írás helyett inkább passzív tevékenységekkel töltöttem az időmet: olvastam, filmeztem, vagy a barátaimmal csacsogtam. Pedig sem lusta, sem fegyelmezetlen nem vagyok.

De hogy is van az, hogy nem megy?

A profik persze tagadják az ihlet létezését, és én is határozottan hiszem, hogy ha megfelelően stimulálom a képzeletemet, a jó ötletek lassan elkezdik egymást generálni. Ugyanakkor nem mondhatom, hogy nem ismerem a „nem jön az ihlet” című magánszámot, de számomra ez inkább azt a (kissé depresszív) állapotot jelöli, amikor már ahhoz sem érzek elég erőt, hogy a kreatív csápjaimat birizgáljam.

Emellett létezik a passzivitásnak egy másik formája is: ilyenkor pontosan tudom, hogy mit és hogyan szeretnék csinálni, megvan rá az időm/lehetőségem/eszközöm, és mindennek ellenére az utolsó pillanatban mégis úgy döntök, hogy inkább összebújok egy könyvvel meg a cicával a takaró alatt.

Akkor ez most baj?

Tara Leaver szerint ezekben az állapotokban három fő dolog játszhat közre:

1. a kreativitásod új szakaszba készül lépni, de még nem értél meg rá teljesen
2. telítődtél inspirációval, és az agyad analizál
3. valamilyen más kreatív projekt köti le a figyelmedet

Szerintem ezek mellett mindig labdába rúg az attól való félelem, hogy nem vagy elég jó (a kvalitásaidtól teljesen függetlenül), vagy az élet egyéb nehézségei is.

Az alkotásban ugyanakkor normális esetben is van valamilyen ciklikusság: aktív és passzív időszakok váltakoznak, illetve a stílust és témát tekintve szintén megfigyelhető a periodikusság. Néha jobban érzem magam a komfortzónámon belül, miközben már ismert technikákkal dolgozom, máskor rám tör a kísérletező kedv, és mindenféle új médiumot kipróbálok.

A passzív időszakok azonban alattomosak tudnak lenni: minél hosszabb időt hagysz ki, annál nehezebb újra visszatalálni az asztalhoz/festőállványhoz/bármihez. A félelem és a saját magaddal szemben támasztott elvárások csak fokozódnak. A „gyakorolj minden egyes nap” végeredményben nem hülyeség: hozzászoksz a saját alkotási folyamatodhoz, és könnyebben bocsájtod meg magadnak, ha nem tökéletes, amit csinálsz, hiszen majd másnap újra nekiesel. Ebben az értelemben a passzivitás egy borzalmas ördögi kör: minél tovább húzod, annál nagyobb erőfeszítésedbe kerül újra nekiállni.

Hogy tudom mégis újrakezdeni…?

Én abban a szerencsés (?) helyzetben vagyok, hogy nem a kreativitásomból élek, így megvan rá a lehetőségem, hogy szép lassan terelgessem vissza magamat az alkotás útjára. Ilyenkor igyekszem a lehető legkisebb kihívást támasztani magammal szemben, így kicselezve a félelmeimet és az önbizalomhiányomat: nyugodt szívvel hagyom magamat inspirálni más alkotóktól. Akár le is másolom őket, ha arról van szó. Ily módon megint kapcsolatba lépek a saját kreativitásommal, a következő saját projekt pedig már kevesebb félelemmel tölt el.

Ha a passzivitásom oka az, hogy valamilyen érzelmi hullám (akár pozitív vagy negatív) túlzottan lefoglalja a gondolataimat, akkor megpróbálom „kifesteni magamból” amit érzek. Ilyenkor azzal altatom el a „nem vagy elég jó” névre keresztelt kisördögöt, hogy az alkotás kizárólag terápiás céllal születik, így nem a minőség a lényeg, hanem hogy könnyebben feldolgozzam az élményeimet. Ez szintén megteremti a kapcsolatot köztem és az ecset között, így a következő „igazi” alkotás már sokkal könnyebben jön.

Ha még így se megy…

…akkor hagyj időt neki. Talán épp Tarának van igaza, és ha ez az eset áll fenn, akkor csak annyit tehetsz, hogy kivárod, amíg ismét magához húz a kreativitásod. Vagy talán csak lusta vagy. :) Erre csak te tudod a választ.

Ti hogyan küzdötök meg az ihlet hiányával és a passzív időszakokkal?