„Egy jó rajzszakkörnek is lehet terápiás hatása”
Annak ellenére, hogy Magyarországon igen magas a pszichés betegségek aránya, még mindig bátorságra van szükség ahhoz, hogy pszichológushoz forduljunk. Legbensőbb titkainkat a mai napig nehéz egy „idegennel” megbeszélni, ám sokan elfelejtik, hogy az önkifejezésnek nem a beszéd az egyedüli módja. A művészetterápia azoknak is megadja a kommunikáció lehetőségét, akik szavak nélkül küzdenének meg életük nehézségeivel. Szerdahelyi Zsuzsanna művészetterapeuta mesélt élményeiről.
Pontosan mi a művészetterápia? Miért dönt valaki úgy, hogy ehhez a módszerhez fordul?
A művészetterápia kifejezésről sokan először képzőművészet-terápiára asszociálnak, holott ez több médiumot foglal magába: létezik zeneterápia, mozgásterápia, drámaterápia is. Választani egyrészt ösztönösen lehet – aszerint, hogy ki mihez érez valamilyen affinitást – másrészt egy idő után a terapeuta is rájön, hogy mi illik jobban a pácienshez. Én iparművészként képzőművészet-terápiával foglalkozom, ami célja – mint bármilyen más terápiának – az önkifejezés. A különbség csak annyi, hogy itt képi áttétellel tehermentesíthető a szervezet a benne rekedt feszültségektől. Bizonyos dolgokat nagyon nehéz szóban elmondani, ha azonban ezeket nem tudjuk kifejezni, az meg is betegíthet bennünket. Egy alkotással elmondott élmény több szempontból jó: egyfelől nem kell feltétlen beszélni róla, nem kell, hogy azonnal olvasható legyen, mint egy írás. Másfelől harmadik, kézzelfogható elemként jelen van a kliens és a terapeuta közt, ami a beteg esetleges manipulációját is megnehezíti.
Van egy egyetemes szimbolikája az alkotásoknak, ami olvashatóvá teszi őket?
A szimbolika teljesen egyéni. Szimbólumalkotó lények vagyunk, testünk jelzései is a szimbólumok közvetítésével tehetőek közölhetővé, kifejezhetővé. Nagyon sok rajz kell ahhoz, hogy ezt ki lehessen bogozni, de alapvetően én nem vagyok híve az analizáló terápiának, az általam képviselt módszer elsősorban tapasztalaton alapul. Meggyőződésem, hogy az alkotó tevékenység önmagában, értelmezés nélkül is segíthet a traumatikus élmények feldolgozásában. Az ember – ha ezt néhányan el is felejtették – képekben gondolkodik. A képzőművészet-terápia nagy előnye, hogy képi úton olyan belátásokhoz, megkönnyebbüléshez, felismerésekhez vezet, amelyek segítenek örömtelibb életet élni.
Hogyan zajlik ez a gyakorlatban?
Ennek a terápiás formának ugyanazok az eszközei, mint a képzőművészetnek: a rajzolás, a festés, a mintázás. A terapeuta feladata, hogy olyan védett környezetet adjon, amelyben a belső én biztonságban feltárulhat. Kamaszkorban a legtöbben átélnek egy rajzi törést, és ha akkor nem folytatják a rajzolást, felnőttként ügyetlennek érezhetik magukat – holott festeni, rajzolni mindenki tud. Ezt a gátlást festőgyakorlatokkal próbáljuk oldani, például vizes alapú festéssel, minden elvárás nélkül. Gyakori, hogy ezek a szétfolyó, diffúz elemek már önmagukban belső képeket hívnak elő. Előfordul, hogy valaki ekkor látja, hogy más technikával fogja folytatni, és ezzel nincs semmi baj: egyfajta szabadságot próbálok adni, hogy a kliens átéljen valamit, amit talán gyermekkora óta nem tapasztalt meg. Nem arra biztatom, hogy beszéljen traumáiról, hanem lehetőséget adok, hogy egy tevékenység síkján újra átélhesse azokat. Többen depresszió kapcsán jönnek hozzám, és ebben az összetört állapotban nem is hiszik el magukról, hogy mire képesek. Nagyon szép példák vannak arra, hogy emberek hogyan fedezik fel magukban (újra) a tehetséget.
Csoportban dolgozik a páciensekkel?
Csoportban és egyénileg is. Az egyéni terápia során általában hetente egyszer találkozunk, és egy ilyen folyamat akár két-három évig is eltarthat. A csoportos terápia több hétig tart, ideális esetben 5-6 fővel indul. A csoportdinamika mindig tanulságos, izgalmas folyamat, mély összetartozás, de konfliktusok színtere is. A művészetterápia fontos része a pszichoterápiának – sőt, az is megeshet, hogy maga a kép az, ami vezeti az egész terápiás folyamatot. A képről szabadon asszociálunk, nem csak arról beszélünk, ami egyértelmű, hanem megbeszéljük, hogy a kliens mit érzett alkotás közben. Megtörtént már, hogy ezen folyamat során nagyon mély dolgokat tudtam meg az alkotókról.
Egy művészeti háttérrel rendelkező páciens sokkal tudatosabban alkot, mint egy olyan ember, akinek nem ez a szakterülete. Nekik lehetnek nehézségeik a szabad asszociációkat illetően?
Terápiás környezetben ez valóban okozhat egyfajta gátat, de jelentheti azt is, hogy az illető hamarabb ellazul, és könnyebben hozzáfér a tudatalattijához, így talán nehézség és könnyebbség is egyszerre. A spontaneitás és a csoportok összetétele is hatással van erre, de ezen minden esetben felül tudtak emelkedni a művészek, akikkel eddig dolgoztam.
Felnőttekkel és gyerekekkel is dolgozik. Van különbség az alkotáshoz való hozzáállásukban?
Természetesen. Spontaneitás, szabadság még bőven van a gyerekeknél, így teljesen más egy gyerekcsoport, mint egy felnőttekből álló. Sokszor olyan értelemben hálásabb dolog gyerekekkel foglalkozni, hogy náluk még nagyobb perspektívát lát az ember arra, hogy tényleg gyorsan tud segíteni. Persze felnőttnél is lehet, de náluk ez a folyamat tovább tarthat, mert a hamis viselkedés, az ártalmas kognitív sémák már rögzültek, ezeken nehezebb változtatni. A korán elszenvedett traumákhoz a gyerek még időben közelebb áll, emiatt könnyebb ezeket – nem tudatosan – felidézni. Gyerekeknél egyébként az óvatosan fejlesztő feladatokkal összekötött művészetterápia a szabad, spontán alkotást is elősegíti. Óvodáskor után a gyermekterápia meglendítheti az iskolakezdést, az írás tanulását, és segítheti a kis- és nagymotorikus képességeket is. A szabad alkotás szempontjából tulajdonképp egy jól működő rajzszakkörnek is lehet terápiás hatása, hiszen a gyerekek a munkáikat másoknak is megmutathatják, a közösség tetszésének kivívásával önmagukat is jobban elfogadtathatják. Ez egy egészséges gyereknek ugyanúgy jót tesz, mint a pszichés problémákkal küzdőknek.
Tehát annak is van terápiás hatása, ha csak úgy otthon leülünk rajzolni?
Lényegében igen. Az alkotás énerősítő, örömforrás jellege terápiás jelentőségű. Rajzolás, festés során az ember egyfajta párbeszédbe lép önmagával, illetve egyfajta aktivitást hoz létre azzal, hogy nekikezd festeni – a depressziósoknál például kulcsfontosságú, hogy ez már egy tevékenység. Főleg, ha az illető magától rajzol valamit, nem pedig másol. Persze felléphet egy igény arra, hogy az alkotásunkat meg is mutassuk valakinek, hogy visszajelzést kapjunk. Egy terapeuta sokat segíthet az önértékelésben, így a művészetterápia megadja ezt is.
Említette, hogy kamaszkorunkban átélünk egy rajzi törést. Ezt az oktatási rendszer kényszeríti ránk, vagy egy természetes folyamat?
Egyrészt az iskolában már valóban nem nagyon hagyják rajzolni a gyerekeket, nagyon kevés a rajzóra. Évek óta óriási a harc, hogy a vizuális kultúrának nagyobb jelentőséget tulajdonítsanak, miközben egyszerűen elárasztanak bennünket a feldolgozatlan képek. A virtuális világból származó adatmennyiség nélkülözhetetlenné teszi, hogy a képi adatokat valamilyen formában belül rendszerezzük, és ehhez a gyerekek nem kapják meg a megfelelő hátteret. Másrészt ahogy a gyerek növekszik, a realitásérzéke is egyre nő – hirtelen észreveszi, hogy már nem egészen pontos az, ahogyan a világot ábrázolja. Ha valaki ilyenkor nem tanul tovább rajzolni, akkor ezzel a kudarcélménnyel megakad, ilyen módon ez a törés természetes is. Ettől függetlenül a képi világ fejlesztésére mindenképp szükség lenne.
Mit gondol, hogyan viszonyulnak ma a magyarok akár a klasszikus pszichoterápiához, akár a művészetterápiához?
A helyzet nagy általánosságban javul, de azért sok olyan esettel találkozunk, amikor nagy szégyen övezi azt, hogy valaki pszichológushoz fordul. Ez a fajta stigmatizáció még nagyon erősen jelen van – a pszichés betegség tabutéma, bár ez természetesen az adott család nyitottságától is nagyban függ. Ugyanakkor nálunk olyan sokan jelentkeznek művészetterápiára, hogy várólistánk van, tehát egyértelmű a javuló tendencia. Persze előfordult, hogy valaki már ott volt a terápián, és közben megkérdezte: ennek mi értelme van? Aztán akadnak kételkedők is, akik a végén azt mondják, nem gondolták volna, hogy az alkotás ennyit segít. Gyakori, hogy hárítással, tagadással, ellenkezéssel indul egy terápia, de ezek a helyzetek legtöbbször feloldódnak.
Szerdahelyi Zsuzsanna a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika Pszichoterápiás osztályának művészetterapeutája, az ABC Pszichoterápia & Coaching művészetterapeutája.
