A világ imádja a címkéket. A fő ok, ami miatt egy bizonyos korban abbahagyjuk a kreatívkodást, hogy „tehetségtelennek” bélyegeznek minket. Az alkotás ugyan komoly gyógyító hatással bír, egy ponton mégis úgy döntünk, hogy bölcsebb dolog, ha meghagyjuk az arénát azoknak, akik tehetségesek, tehát megérdemlik, hogy alkossanak. Persze ez mind hazugság…

Kreatív lény vagyok, egész életemben rajzoltam és festetettem, a körülöttem lévők mégis lebeszéltek arról, hogy művészi pályára lépjek, mert nem voltam elég „tehetséges”. Többen gondolták úgy, hogy majd csak abbahagyom a rajzolgatást, ha megtalálom az álommunkahelyet. Később építészetet tanultam, ahol szintén többen igyekeztek elhitetni velem, hogy jobb, ha távol tartom magam a művészettől. Ezért is olyan nagy szó, hogy pár évnyi sikertelen álommunkahely-keresés után visszatértem az ecsetekhez és papírokhoz, egy kreatív blogot vezetek, és tökéletesen elégedett vagyok olyan mennyiségű tehetséggel, amennyi jutott.

Hogy csináltam? Kicseleztem a világot. Rájöttem, hogy a tehetség nem feltétlenül egy létező kategória. A „tehetséges” jelzőt csupán a világ aggatja ránk, hogy összehasonlíthasson másokkal. De térjünk vissza egy pillanatra a kezdetekhez: miért rajzol a gyerek? Mert az boldoggá teszi! Nem érdekli, hogy amit rajzol, az a végén a valóság pontos mása vagy sem. Vitatható, hogy szükséges-e egyáltalán az alkotást minőségi címkével ellátni, mikor valójában nem a végeredmény, hanem az alkotási folyamat az, ami lényeges.

A kritika persze érzékeny pont. De ahogyan egy nálam okosabb ember mondta: „a kritikában az a jó, hogy nem muszáj megfogadni”. Úgy döntöttem tehát, hogy az építő jellegű kritikát megfogadom, mert előbbre visz, a többi pedig kuka.

No meg persze csaltam is egy kicsit. Elbújtam a „tehetségtelen” jelző mögött, és azt csináltam, amit akartam. A „tehetségtelen” embereken nincs nyomás, hogy valami nagyszerűt alkossanak, így valahol emögött a kegyetlen megbélyegzés mögött ott rejlik a szabadság is.

Így tértem vissza az íróasztal mellé és győztem meg magam, hogy mégis van valami közöm a művészethez – mint ahogyan mindenkinek van, aki élvezi az alkotást, az úgynevezett „tehetségtől” teljesen függetlenül.