A digitális illusztráció esetében egyértelmű, hogyan jut a papírra az alkotás és hogyan sokszorosítják a munkát, manuális rajzok esetében azonban ez nem ennyire egyértelmű. Mármint a szkenneren túl… A szkennelés ugyanis csak az első lépése az utómunka folyamatnak. Lássuk, mi is történik pontosan a boszorkánykonyhában!

Miért van szükség az utómunkára?

Hiába dolgozik egy művész manuális technikával, ma már szinte kivétel nélkül digitálisan használják fel az illusztrációkat, legyen szó olyan egyértelmű esetekről, mint a csomagolástervezés, vagy olyan kevésbé triviális esetekről, mint a printkészítés. A tavalyi könyvhét illusztrációs tárlatán például még a kiállított képek nagy része is „csak” utómunkán átesett nyomat volt, nem eredeti kép.

Az utómunka folyamatához tartozik a képek digitalizálása, korrekciója és esetleges változtatása is. A manualitás mindig magában hordozza a kisebb – sőt néha nem is olyan kicsi – hibák lehetőségét, amit digitálisan könnyű korrigálni. Szkennelés során gyakran előfordul, hogy a színek tompulnak, illetve egy textúráltabb papír esetén az illusztráció mellett a fehér papír bordái is látszódnak, ami nyomtatásban nem szép. Ezek miatt ma már a digitális utómunka az illusztrációs folyamat szerves része.

Hogyan zajlik pontosan?

Az első lépés a szkennelés (gondolom, most meglepődtél…). Személy szerint már többféle szkennert kipróbáltam, jelenleg a HP scanjet 2400 típusú őskövülettel dolgozom (ami egyébként életmentő volt, mikor megörököltem a dédnagybátyámtól). Tapasztalatom szerint akármilyen jó szkennerrel is dolgozik az ember, az utómunkát nem lehet megúszni, így bármilyen szerkentyű megfelel, ami kellően magas felbontásban tud képet rögzíteni. A felbontás ugyanis kulcskérdés: ez befolyásolja, hogy nyomtatásban mekkorára lehet nagyítani a képet (egyáltalán lehet-e) anélkül, hogy pixeles lenne. Ha nyomtatásra szánod a képet, minimum 300 DPI felbontásban érdemes szkennelned, de alapvetően minél magasabb a felbontás, annál jobb. Én képmérettől függően igyekszem a 600 DPI-t megcélozni, ezzel még nem volt minőségi probléma.

A felbontás egyébként a fájlméretet is befolyásolja, minél nagyobb a felbontás, annál nagyobb a fájl. A szkennerem például képes lenne 800 DPI-ben is szkennelni, de az akkora fájlméretet eredményezne, amivel a laptopom már nem tud megbirkózni, és szükségem sincs ilyen felbontású képekre.

A felbontás tehát a legfontosabb dolog, amit be kell állítani a szkennelés során. Emellett érdekes lehet a világosság/kontraszt, illetve a fájlformátum is. A színeken itt általában nem változtatok, ezt majd a képszerkesztő programban igazítom, fájlformátumnak pedig általában JPG-t állítok be. Ezzel egyesek vitatkozhatnak, hiszen a JPG egy a minőség rovására tömörített fájlformátum, ennek ellenére a céloknak eddig a JPG is prímán megfelelt. Azok az illusztrátorok, akik aggódnak a JPG minőségén, általában TIFF formátumot választanak, ami értelemszerűen nagyobb méretű fájlt eredményez.

Fontos, hogy a szkenner beállításaira nincs aranyszabály. Ahány szkenner, annyiféle beállítás, úgyhogy érdemes kikísérletezni, neked mi válik be. Ha nem otthon szkennelsz, hanem nyomtatószalonban, mindig nézd meg a kész fájlt, mielőtt hazamennél, nehogy kellemetlen meglepetések érjenek.

Ha már sikeresen átkerült a rajz a gépre, indulhat az utómunka, amihez szükség van valamilyen képszerkesztő programra – személy szerint Photoshop-párti vagyok, de olcsóbb szoftverek is léteznek, amik alkalmasak a feladatra.

Az első és legfontosabb feladat, hogy kivágjam a hátteret. A papír textúrája mellett így eltüntethető az olyan folt vagy radírpor, amit képtelenség kiszűrni a szkennelés során. A háttér eltávolítására különböző módszerek léteznek, nekem azonban csak a leginkább időigényes vált be: manuálisan körberajzolom a festett felületeket, majd kivágom őket a háttérből. Szerencsére a Photoshop Magnetic Lasso eszköze önmagától felismeri a két kontrasztos felület közti határvonalat, így „viszonylag” gyorsan megoldható a feladat. Sokan inkább a háttér teljesen fehérré világosítását választják, ami sokkal gyorsabb, ugyanakkor én képtelen voltam olyan precízen dolgozni, hogy minden egyes apró foltot kiszűrjek, valami mindig maradt, ami aztán csak a nyomtatásban jött elő. Úgyhogy maradtam a körberajzolásnál.

Ha a háttér már nem zavarja a kedélyeket, jöhet a színkorrekció. Ilyenkor általában csak a szkennelés miatti színtompuláson javítok, de az is előfordul, hogy melegítő/hűtő szűrő kerül a képre. Ha az ügyfélnek nem tetszenek a színek, akkor itt még könnyen tudok változtatni, sötétíteni/világosítani vagy növelni a kontrasztot.

Az utolsó lépés a kisebb hibák korrigálása. A radírpor nem csak a fehér háttéren tud észrevétlenül megtapadni, hanem a festett felületen is, egy-egy fekete pötty retusálására mindig szükség van. Ilyenkor a be nem vallott hibákat is el lehet tussolni, bár ez titok. :)

Ha úgy érzem, hogy már csak rontani tudnék az összképen, kimentem a kész illusztrációt. Általában PNG-ben mentek, ez ugyanis lehetővé teszi az átlátszó háttér megtartását. Ez akkor érdekes, ha netán színes háttérre kerül majd az illusztráció, vagy egy mockupon használnám.

Akár megrendelő, akár művész vagy, amire tehát a leginkább figyelj:

• a megfelelő (minél magasabb) felbontás – hogy nyomtatásban ne legyen pixeles a kép
• a háttér – vagyis hogy ne legyen
• színkorrekció – hogy ugyanolyan élénk színeket láss a monitoron is, mint a papíron
• hibaelhárítás – mert a radírpor ellenség

Neked milyen tapasztalatod van? Előfordult már, hogy beszkenneltél valamit, ami nyomtatásban pixeles lett? Oszd meg velünk kommentben!