Nyári élmény – avagy milyen a jó rajztanár
Emlékeim szerint az általános iskola első hetében minimum egy tanórán elhangzott a „nyári élmény” kifejezés: rajz órán. Ilyenkor általában mély sóhajjal vettem kézbe az elkerülhetetlen színes ceruzát, majd 45 percnyi kemény munka után égre emelt tekintettel hallgattam, hogy már megint nem festettem ki a hátteret.
17 évnyi rajzórával a hátam mögött már igen sok rajztanárt elfogyasztottam: akadtak köztük hideg profik, vagányak, lelkesítők, felejthetők és kiábrándítóan hétköznapiak is, minek következtében voltam már lelkes alkotó, tehetségtelen balfék és ügyeskezű pacsmagoló is.
Alkotni alapvetően óriási öröm. Tudja ezt minden gyerek, de egy rossz pedagógus rendkívül hatékonyan képes porrá rombolni az ember önbizalmát és alkotókedvét. Pusztán saját tapasztalatok alapján megpróbálom tehát összeírni, mit keressünk a rajztanárban.
Általános iskolában: szabadság és kísérletezés
A kezdet kezdetén a gyerkőc legőszintébb önkifejezési módja a rajzolás. Kereteket adni persze fontos, de arra kötelezni a gyereket, hogy rajzórán kizárólag azt rajzolja, ami a feladat, finoman szólva nem szerencsés. A jó pedagógus nyugodtan megbízik a gyerekben, hiszen van benne elég fantázia és kreativitás anélkül is, hogy a többi tanórához hasonlóan feladatokkal bombázzák.
A jó rajztanár kíváncsi arra, amit a gyerek mondani akar, és elfogadja az alkotást olyannak, amilyen. Nem akar feltétlenül valamit belelátni, rosszabb esetben kijavítani a rajzon. Ezen túl képes a csoporton belül olyan elfogadó hangulatot teremteni, hogy a gyerekek ahelyett, hogy egymás alkotását minősítgetnék, inkább elfogadják azt.
A legjobb rajzórákon a gyerkőcnek lehetősége van különböző technikákat kipróbálni, amiben a pedagógus segíthet. Az örökzöld színesceruza és zsírkréta a tanár szempontjából persze nagyon egyszerű és tiszta, de igencsak leszűkíti a lehetőségeket.
Korosabban: rajzolni tanulunk!
Az általános iskolai élmények meghatározók ugyan, de hiába vagyunk lelkes alkotók, egy rossz tanár bármely életszakaszban képes leépíteni a keativitásunkat.
Egy profi rajztanár tehát őszinte a munkánkkal, de nem bántó, illetve azt is kiemeli, ami jó a rajzban, nem csak azt, ami rossz. Hatvanpercnyi kemény munka után igencsak demotiváló azt hallani, hogy „kezd újra”.
A pedagógusnak kell arra odafigyelni, hogy a csoporton belül mindenkivel egyformán foglalkozzon, segítsen.
Akármilyen vének vagyunk, a médium kiválasztása maradjon a mi feladatunk! Aki ki nem állhatja a szenet, az nyugodtan dolgozzon akvarellel! Nyilvánvalóan a szívünkhöz közel álló médium elsajátításába fektetünk komolyabb energiákat, így természetesen az megy jobban.
A legjobb pedagógus nem értékeli a rajzokat 1-5-ig (ha csak nem muszáj, pl. középiskolai, egyetemi körülmények közt). A művészetekre különösen jellemző, hogy a számszerű értékelés kizárólag a diák önbizalmának lerombolását szolgálja. A visszajelzés fontos, de a hibák és pozitívumok egyedi elemzése az egyetlen út, ami a tanulót előbbre viheti (és mi egyéb lenne a célja annak, hogy rajzolni tanul?)
A fenti megállapításoknak semmilyen tudományos alapja nincs. Pusztán saját és közvetlen környezetem tapasztalatain alapulnak.
