Nézem a teendőlistát: festeni kellene, új anyagokat kipróbálni, hogy legyen miről blogbejegyzést írni, fotózni. No de kellene főzni meg takarítani is, és a barátnőmmel is olyan rég találkoztam. A macska is alig várja már, hogy játsszak vele egy kicsit.

Nagyjából így hangzik a belső monológom, amikor halogatok. Se vége, se hossza a kifogásoknak, amiért nem ülök le az asztal mellé meghúzni az első vonalat, de természetesen nem a – valójában tényleg fontos, ám nem halaszthatatlan – feladatok azok, amik megakadályoznak a festésben. Ami gúzsba köt, az a félelem.

Aki alkot az fél. Tapasztalt, befutott művészeket hallgatva feltűnt: mindenki ezt érzi; akár amatőr, akár profi, akár illusztrátor, akár táncos vagy zenész. Minden alkotó retteg, hogy amit létrehoz, az nem elég jó. Hogy a munkája fölösleges. Sőt, minél eredetibbet alkot, annál jobban fél, hiszen még senki nem tesztelte le, hogy ez biztonságos útvonal-e. Kendyll Hillegas szerint aki látszólag nem fél, az vagy elnyomja ezt az érzést, vagy már megtanulta hogyan kezelje.

Olvasok, hallgatok, és mindenütt azt látom: a félelem, az önbizalomhiány természetes. Elizabeth Gilbert egyenesen azt állítja a Big Magic című könyvben, hogy a félelem az alkotási folyamat szerves része. Ha nincs félelem, nincs kreativitás. Mi több, a félelem jót tesz, mert mindig jobb minőségű munkára ösztönöz. Egy másik érdekes gondolat szerint a félelem relatív fogalom. Ha nem lenne félelem, nem tudnánk mihez viszonyítani a bátorság fogalmát.

Ez mind szép és jó, de mi van a megküzdési stratégiával? Mi van akkor, ha a rettegés olyan méreteket ölt, hogy hosszútávon megakadályoz abban, hogy folytasd?

Mit kezdjek a félelmemmel?

Lehetek kemény csaj. Mondhatom, hogy f*ck fear. De mi történik akkor? Tapasztalataim szerint ha így teszek, a félelem akkor is előtör, csak éppen a legalkalmatlanabb időpontokban. Ha kimerült vagy szomorú vagyok, a rettegés biztosan meglátogat, hogy még egy lapát földet dobjon az amúgy is veremben kuksoló lelkemre. Éljen. Köszönöm, nem.

A másik megközelítés szerint – hogy valami igazán populárist is ellőjek – „feel the fear and do it anyway”, azaz érezd át a félelmet, és cselekedj. Azzal együtt, vagy annak ellenére. Ez a vonal szimpatikusabb, bár arra, úgy tűnik, nincs aranyszabály, hogy mit is tegyek pontosan. Marad a kísérletezés…

A gyakorlatba átültetve

Így aztán kísérleteztem – és kísérletezek a mai napig. Vannak bevált praktikáim arra, amikor megtámad a rettegés, amelyek az esetek nagy részében működnek. Kivéve, amikor nem. Olyankor hagyom, hogy elöntsön a félelem, és békén hagyom magam. Majd elmúlik… Végeredményben mégis csak itt vagyok, festek, blogot írok, még ha néha kihagyásokkal is.

Az „esetek nagy részében” tehát valahogy így teszek:

• tudatosítom magamban, hogy a félelem nem azt jelenti, hogy valamit rosszul csinálok. Ez csak az alkotó életmód szükséges velejárója
• valami olyannak állok neki, ami nem állít komoly kihívás elé: lemásolok valamit, vagy csak festek egy pacát 5 perc alatt. Minden esetre próbálok aktív cselekvést választani
• meggyőzöm magam, hogy most csak elkezdem, nem kell befejeznem. Ha már felvázoltam egy skiccet, megdicsérem magam. Lassan, apró lépésekben haladok előre…
• tudatosítom, hogy az alkotás egyszerűen fontosabb, mint a rettegés. Thomas Frank általam sokat emlegetett videója szerint a „nincs kedvem hozzá” felkiáltás valójában nem akadályoz meg abban, hogy elvégezd a feladatod. Valahogy így van ez a félelemmel is. Észrevehetem, hogy ott van, de attól még folytatnom kell a munkám
• mikor épp félek, nem állok neki más munkáját nézegetni, hogy még véletlenül se kezdjem el magam hasonlítgatni másokhoz
• próbálok odafigyelni arra, mikor veszi át az irányítást a félelem. Például amikor inkább macskamancsot rajzolok egy embernek, mert nem érzem magam biztonságban, ha emberi kezet kell rajzolnom. Nem kell változtatnom rajta abban a percben, de észreveszem.

Ha pedig végképp bemondtam az unalmast, akkor előkapok pár jól bevált youtubert, akik meggyőznek róla, hogy nincs baj akkor sem, ha pillanatnyilag nem megy. Baj csak akkor van, ha végleg átveszi az irányítást a félelem.

Ti hogyan küzdötök meg a saját negatív belső monológotokkal?