Többször kaptam már meg a kérdést: mi az, ami inspirál a munkám során? Ha nagyon egyenes és őszinte választ akarnék adni, azt kellene mondanom, hogy „más illusztrátorok, designerek munkái”, de ilyet persze egy művész sem állít, mert még rásütik, hogy plagizál. Annál is inkább, mert az inspiráció ennél azért bonyolultabb dolog, úgyhogy ma ezen fogok meditálni.

Definíció szerint az inspiráció (sugallat, ihlet, késztetés), a lelki és szellemi tett egyik mozgatórugója, ami a kreativitással járó alkotókészség révén innovációt […] eredményez (forrás).

A tudományos megközelítést kipipálva akár be is vallhatjuk: az inspiráció korunk egyik legkedvesebb (legelcsépeltebb) kifejezése. Mondhatni olyan klisé, amit ha meghallok, automatikusan kikapcsol az agyam. Inspiráció címszó alatt minden eladható, legyen az giccses fotó, egy banális idézet, vagy egyszerűen egy szép kis képgyűjtemény. Én sem lógok ki a sorból, gyártom az inspiráló posztereket, mi több, itt a blogon egy egész bejegyzés-kategóriát neveztem el „inspiráció”-nak, de szép csendben azért megsúgom: az én illusztrációimat szinte soha nem ilyesmi inspirálja.

Ahogy nem működik

Az inspiráció mindenkinek mást jelent: ami nekem az, neked nem feltétlenül az. Ebből következően itt a saját élményeimről prédikálok, amit természetesen nem kell magadra érvényesnek tartanod.

Mindazonáltal a „nem jön az ihlet” kifejezés majdnem mindenkinek ismerős valahonnan, így többé-kevésbé el kell fogadnunk: az ihlet nem jön megrendelésre. Tehát ha eresztesz egy kád vizet, beleülsz, és eldöntöd, hogy most ihletett állapotba kerülsz, akkor ne várj csodát (bár néha bekövetkezik).

A közhiedelemmel ellentétben attól sem fog megszállni az isteni szikra, ha az interneten (vagy analóg kollegák esetén a könyvtárban) nekiállsz úgynevezett „előképeket” böngészni. Ha szerencséd van, esetleg motivált leszel az alkotásra (lásd inspiráció vs motiváció), de gyakrabban inkább elkezded összehasonlítgatni a munkád másokéval, megállapítod, hogy azok sokkal profibbak, így a legjobb és legegyszerűbb dolog lekoppintani az előd jól bevált megoldását.

Ahogy működik

Az inspiráció tehát kellően megfoghatatlan dolog, de azért nem kell egészen feladni, hogy becserkésszük. Inkább csak valamilyen tágabb körben kell keresni.

Az inspiráció (az én esetemben legalábbis) azon élmények összességéből születik, amelynek kiteszem magam. Ezzel valószínűleg nem fogtam nagyon mellé, más is valami hasonló eredményre bukkant: Megan Auman szerint a kreatív energiához szükséges inspirációt ugyanúgy kell kezelni, mint az egészséges szervezet működtetéséhez szükséges étkezést. Tehát ha nagyot merítesz, széles körből nyered a jó minőségű táplálékot (inspirációt), akkor több alapanyagod van egy egészséges, jól működő test (alkotás) létrehozására.

Tehát ha pl. festéshez keresel inspirációt, a legjobban teszed, ha nem (csak) festmények közt inspirálódsz. Persze, menj múzeumba, nézz filmeket, de gondolkodj a vizuális művészeten túl is: olvass könyveket, menj ki a természetbe, hallgass zenét! Ez a massza egy idő után összeáll egy egyre növekedő gombóccá, amiből aztán megszületik az inspiráció.

Tehát mi van a plágiummal?

Bölcselkedés ide vagy oda, az első mondatomban mégis azt írtam, hogy más alkotók munkái inspirálnak. Szóval lopok.

Mindazonáltal a lopásnak különböző szintjei és változatai vannak. A legerősebb szint nyilván az, amikor egy az egyben lemásolod valakinek a munkáját. Megan hasonlatánál maradva ez nagyjából olyan, mintha kizárólag töltött káposztát akarnál enni reggeltől estig. Nyilván nem fogsz éhen halni, de gyanús, hogy egy idő után vitaminhiánnyal küzdesz majd.

Egy fokkal jobb a helyzet, ha saját munkát gyártasz valaki más stílusában. Itt még mindig csak káposztán élsz, de már kevered a székelyt a töltöttel, sőt, egy kis nyers is becsúszik néha.

Ha már unalmas a káposzta, akkor hagyd a teljes mű lenyúlását, koncentrálj csak egy-egy aspektusra.

Egy ilyen változat a technikai lopás, tehát egyes technikai fogások ellesése más alkotóktól. Nem titok, hogy szinte minden akvarell-tudásomat autodidakta módon szedtem magamra az internetről – elloptam, majd ezzel a technikával saját munkákat készítettem.

Egy másik variáció, mikor a témát nyúlom le. Egyik kedvenc illiusztráció-sorozatom Philippa Rice Soppy című gyűjteménye, amelyben a saját párkapcsolatának pillanatait rajzolta meg. Nosza, elloptam az ötletet, én is festettem képeket a saját életem pillanataiból, amik egy kicsit sem hasonlítanak Philippa munkáihoz. (Én már nem csak káposztán élek!)

Amikor azonban a szellemi étkezés a gourmet pillanathoz ér, akkor már az elmúlt időszak feldolgozott élményeiből születik meg a nagy mű – akár témát, akár technikai tudást tekintve. Ez persze nem az az élmény, ami minden szerdán este 7-kor elér, sőt általában nem is meghatározható, hogy honnan jött az ihlet. Ezért is találja sok alkotó nehéznek azt az – egyébként közkedvelt – interjúkérdést, hogy „mi az, ami inspirál?”. Hiszen a válasz az, hogy minden, ami körülvesz, minden, amivel stimulálom az agyam.

Inspiráció vs motiváció

Az inspiráció fogalmát valahogy igen gyakran keverjük a motivációval, ami nem is csoda, hiszen a legtöbbször együtt jár a kettő: inspirált állapotban általában nem okoz nehézséget nekiállni a munkának. Ugyanakkor mégiscsak vannak pillanatok, amikor külön-külön vannak jelen.

Számomra komoly inspirációforrás az utazás: rengeteg élmény ér, tele van a fejem megvalósítandó tervekkel, amelyeket nem győzök lejegyzetelni, ugyanakkor egy városnézős nap után szinte soha nem állok neki azonnal rajzolni, az élményeket előbb fel kell dolgoznom.

Az is megesik, hogy nagybevásárlást tartok a művészellátóban. Ilyenkor rettentően felpörgök a sok csodás kelléktől, legszívesebben ott helyben nekiállnék festeni valamit, de előfordul, hogy éppen nem vagyok ihletett állapotban, így hiába van meg a motiváció az alkotásra, mégsem történik semmi.

Ezek azok a helyzetek, amikor egyszerűen nem vagyok kreatív.

Te könnyen kerülsz ihletett állapotba? Mi az, ami inspirál?