Bár errefelé még havazik, azért lassan ki merem jelenteni, hogy itt a tavasz. A januárt a lassulás időszakának terveztem a decemberi hajrá után, de – ahogyan az lenni szokott – a dolgok másként alakultak. A tél végül olyan sűrűre sikeredett, hogy úgy döntöttem, ezt most veled is megosztom.

21 nap, 13 festmény

Az igazat megvallva nem vagyok jó a különböző kihívásokban (bár az egyhetes azért még megy…), de most úgy hozta az élet, hogy nagyon is hasonló helyzetbe kerültem. Már egy ideje terveztem, hogy valamilyen formában megörökítem a közös életünket a párommal, de a foglalkoztatókönyv gondolata csak decemberben érett meg. Természetesen a karácsonyi hajrában esélyem sem volt ilyesmivel foglalkozni, de a Valentin-nap jó határidőnek tűnt (mondtam már, hogy szeretek határidőre dolgozni?). Akkor úgy tűnt, hogy másfél hónap alatt kényelmesen elkészül a dolog, de végül az ötletek elkezdték egymást generálni, újabb és újabb oldalak ütöttek szöget a fejemben, így szinte minden egyes nap foglalkoztam – a foglalkoztatókönyvvel. :D A Facebookon és az Instagramon már láthattátok, hogy is néz ki a füzet belül.

Egyedi portrék készülnek

A kihívások egyik nagy előnye, hogy az ember elmélyül egy-egy témában. Így volt ez a foglalkoztatókönyvvel is, most már sokkal nagyobb biztonsággal festek portrét. És mintha az univerzum is megérezte volna a változást, hirtelen több személyes portré festésére is felkértek. Tavaly decemberben már készült egy családi kép, most azonban az esküvők kerültek előtérbe.

Továbbra is születőben a grafikus

Decemberben meglehetősen kevés időm volt holmi grafikus képzésekkel foglalatoskodni, így januárban a hangsúly a felzárkózáson volt – annál is inkább, mert a féléves portfólióleadás fekete felhője egyre alacsonyabbra szállt a fejem fölött. A legnagyobb sikernek azonban nem a február eleji éjszakázás-mentes leadást könyvelhetem el, hanem hogy végre besétáltam a rajz órákra. Az egyetemi negatív élmények hatására határozottan borsódzott a hátam a gondolattól, hogy ismét rajzbakot tartsak a lábaim közt, de végre sikerült lenyelni a békát. Nyilván csak engem ért meglepetésként, hogy mégsem vagyok olyan tehetségtelen, mint vártam, bár még mindig 10-15 percet fújtatok az üres papír előtt, mielőtt meghúzom az első vonalakat. Azóta szorgosan és rendszeresen járok rajzolni, nehogy megtörjön a lendület.

Nagy események egy kis blognak

A blogger olyan, mint egy szülő: rendkívül büszke a „gyerekére”, és legszívesebben ország-világnak szétkiabálná szülöttje sikereit – még akkor is, ha ez rajta kívül senkit sem érdekel. Úgyhogy most én is nagy lelkesen elmesélem, milyen boldogsággal töltött el, hogy beszélgethettem Récsei Noémivel a Pátria Rádióban, és hogy az új letölthető naptárakat megosztotta a Panyi Zsuzsi blog és a Vous is. Ezúton is köszönöm nekik. Nektek pedig azért, mert átléptük az Instán a bűvös 1k követőszámot. <3

Szabadságon a blogger

Amikor sűrű a munka, az ember a háta közepére kíván egy elutazást – legalábbis addig a pillanatig, amíg ki nem teszi a lábát az ajtón. Onnantól kezdve áldásos feledésbe merülnek a hétköznapi kész-kell-lenni gondolatok, különösen ha az út egy sípályára vezet. Február végén 12 év óta először száguldoztam a lejtőkön, és kéjesen állapítottam meg, hogy pont olyan jól megy a lesiklás, mint annak idején. Jelenthetem, hogy teljes épségben tértem vissza a civilizációba, így gond nélkül folytatódik a festegetés.

Nálad hogy zajlott a téli időszak?