Amikor friss, ropogós diplomával a kezemben kisétáltam a Műszaki Egyetem kapuján, egyszer és mindenkorra megfogadtam, hogy én többet művészképzésre soha. Minden boncolgatás ellenére az már nem fog kiderülni, hogy kinek a hibájából született ez a sajnálatos végkövetkeztetés, de azt leszögezhetjük, hogy egy alkotó emberből sikeresen kinevelték a kreativitást. Akkor legalábbis így gondoltam…

Persze a kreativitást nem lehet csak úgy kinevelni valakiből. Le lehet törni, el lehet lehetetleníteni, de ahogy a zavaró tényezők szertefoszlanak, a kreativitás ismét előbújik a kis rejtekhelyéről. Egyetem pipa, rajzolás elő!

Mi ebben a nehéz?

A művészetoktatás mindenképpen kilóg a többi intézményesített fejtágítás közül, ugyanis a delikvens nem csupán megtanul (khm.. bemagol…) valamit, hanem a lelkét teszi bele egy munkába. Innentől kezdve az olyan egyszavas kritika, mint „Elégséges” a szerencsétlen alkotó fejében válik monológgá, valahogy így: „Ez a munka nem ér semmit, tehetségtelen vagy, és mivel a tehetség veled született, ezért akár le is húzhatod magad a vécén, belőled soha nem lesz senki. Gondolkozz, hát nem láttad ezt, amikor felvételiztél, nézd meg a többieket, mennyivel JOBB munkákat készítenek!”

Természetesen, ha eltekintünk az olyan embergyáraktól, amilyen a BME is, akkor nem feltétlenül korlátozódik az értékelés egy számjegyre, bár ez a felsőoktatásban rendkívül elterjedt. Ugyanakkor – ahogyan azt már a jó rajztanár nyomát szimatoló cikkben is emlegettem – a tanárnak sincs könnyű dolga: hogyan mondja meg a diáknak a – fejlődéshez feltétlenül szükséges – kritikát úgy, hogy közben ne törje össze finom lelkű művészpalántát?

Mégis vissza a padba

Nagyjából két évvel azután a friss ropogós diploma után mégis visszakerültem a dermesztő művészképzésre. Mivel mazochista vagyok, ez várható volt, de a Corvin Rajziskola Tervezőgrafika szakára mégse a fájdalom utáni legyűrhetetlen vágy hajtott, hanem az imposztor-szindróma. Egészen pontosan az az érzés, hogy a nemgrafikus nem grafikus, hiába foglalkozik ezzel órákat naponta évek óta.

Elizabeth Gilbert szerint nem szabad addig várni az alkotással, ameddig valaki engedélyt ad rá, az ördög azonban szokásához híven nem aludt, és folyamatosan ezt sutyorogta: „azért ne tegyél már úgy, mintha grafikus lennél.”

Mi történt?

Nos, nem volt teljes pálfordulás és továbbra is utálok úgy rajzolni, hogy az egyméteres körzetemben 2 másik ember is rajztáblával a kezében kuporog a bakon, továbbra is gyomoridegem van, amikor a tanár belenyúl a rajzomba, és úgy általában nem szeretem, ha munka közben figyelnek („mindjárt kiderül, hogy nem értesz ehhez” – imposztor).

A végkövetkeztetés valahogy mégis pozitívra sikeredett: megismertem pár igazán jó művésztanárt (höhö, és ez a faj tényleg létezik!), megkaptam a kis önbizalom löketemet (más néven az engedélyt a folytatásra) és nem utolsó sorban egy vaskos adag kreativitást.

Akkor most menj vagy ne?

Ezen a döntésen nagyjából két évet ültem, de a jó hír az, hogy neked nem feltétlen kell. Az alábbi tapasztalatokat gyűjtöttem, amik talán neked is segítenek a döntésben:

• Ha teljesen kezdő vagy, és azt se tudod, hogy az adott művészeti ágat eszik vagy isszák, akkor ne egy sulival kezdj. Ásd bele magad a témába, amennyire tudod, keress az interneten blogokot, amik a témával foglalkoznak, keress vloggereket, akiknek ez a szakmájuk, és beszélnek arról, hogyan telik el egy napjuk. Mielőtt nekiállsz bármit is tanulni, nézz utána, mibe is vágod a fejszédet, mert az iskola csak egy dolog, az életben valószínűleg valami egész más fog várni. Szerencsére ma már erről bőven találsz infót, nem kell fejest ugranod az ismeretlenbe.
• Ha már internet: kezdj el autodidakta módon tanulni! Ott a youtube és a skillshare, ahol a csempézéstől kezdve a kínai nyelven át a tekerőlantig mindent meg tudsz tanulni – egy bizonyos szintig. Lehet, hogy ez a szint már megfelel neked, és ezzel megspóroltad az egész sulit, de ha mégsem, akkor sem totálultraüber-kezdőként vonulsz majd be a terembe. Ezzel talán némely tanár ellenkezik – mi van, ha rossz beidegződéseket gyűjtesz? – mégis jobban fogod tudni, érteni, hogy mit is akarsz csinálni. Végül is a művészet nem agysebészet: nincs vesztenivalód.
• Soha nem gondoltam volna magamról, hogy ezt mondom, de ne ragaszkodj foggal-körömmel az egyetemhez. Ha még nincs diplomád, és van időd, akkor persze, hajrá, tanulj művészettörténetet, szélesítsd a látókörödet és a kapcsolati hálódat! Ha viszont már túl vagy ezen és tényleg a szakma érdekel, akkor felejtsd el. Hidd el, nincs szükséged olyan időhúzásra, mint „Bevezetés a társadalomtudományba”, és „Közgazdaságtan alapjai.”
• Nézz utána, hogy hova mész! Menj el a kiszemelt suli nyílt napjára, esetleg iratkozz be valamilyen rövidebb képzésre (ha van), hogy kitapasztald, milyen az iskola hangulata, passzol-e ez a te lelki alkatodhoz.
• Ne hajszold a papírt! Hajszold a tudást, a kreativitást, a munkatapasztalatot. A grafikában biztosan, de talán az írásban vagy az előadó művészetben is az számít, milyen repertoárt teszel le az asztalra. Ne felejtsd el, hogy az iskola egy gyümölcsöstál, amiből ki-ki annyit vesz, amennyit jónak lát. Egy minimál portfóliójú ember is ugyanazt a papírt fogja megkapni, amit te, aki jobbnál jobb munkákkal tömted tele ezt a kis kiadványt – és ezt a munkaadók is tudják, ezért nem a papírodat/diplomádat firtatják.
• Tudd, hogy a tanár nem isten! Valószínűleg jobban ért hozzá, mint te, de azért nyugodtan legyen meg a magad véleménye. A művészet szubjektív, ha neki nem tetszik, az attól még nem egy rakás lócitrom.
• Amire számíthatsz: a sok „kötelező” feladat egy olyan adag kreativitás-löketet ad, amiről nem is gondoltad, hogy benned van. Megismerhetsz olyan embereket, akik hasonló érdeklődésűek, mint te, és akikkel akár dolgozhatsz is a jövőben. Kaphatsz önbizalmat, pozitív visszacsatolást, de egy kis fenékbe rúgós motivációt is, ha ellustulsz.
• Amire ne számíts: senki nem fogja megoldani a feladatokat helyetted. A saját stílusodra neked kell ráérezni, és alapvetően neked kell belefektetni azt a bizonyos 10000 óra munkát. Azt sem feltétlen fogod megtanulni, hogy „hogyan”. Kapsz egy összképet, de az információt szinte minden esetben neked magadnak kell kiegészítened, függetlenül attól, hogy 5 évet ülsz egy egyetemen, vagy egy évet valamilyen felnőttképzésen (itt jön be az előnyöd, ha már kiaknáztad az internet bugyrait).

Sok év tapasztalat alapján (vagy annak ellenére) úgy döntöttem, hogy jövőre is folytatom a tanulást, ezúttal egy másik szakon. Nem feltétlenül azért, hogy papírom legyen vagy megkapjam az engedélyt az alkotásra, hanem mert jót tesz a kreativitásomnak az a sok feladat, amivel ellátnak, inspirálnak az emberek, akikkel együtt dolgozhatok, és úgy szélesedik a látóköröm, ahogy az egyedül már nem menne.

Neked milyen tapasztalatod van? Vettél már részt művészképzésen? Oszd meg velünk a tapasztalataidat!