A rendszer arra van kitalálva, hogy kiégj
Pár órával ezelőtt kitettem egy instagram posztot arról, milyen lelkiállapotban vagyok most, hogy 3 hét szabadság után folytatom a munkát, de nagyjából 10 perccel később úgy ítéltem meg, hogy ez a hangnem inkább a terapeutámnak szól, mint a nagyközönségnek, ezért töröltem.
Mindazonáltal úgy érzem, hogy itt valami fontos témáról van szó, amiről kellene beszélni vagy beszélgetni, úgyhogy most megpróbálom ebben a másik formátumban. A téma pedig – nem meglepő módon – a kiégés.
Erről a témáról már csináltam korábban egy videót, amiben tippek voltak arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet megelőzni a kiégést. Ma azonban valami egész másról akarok beszélni: egy rendszerszintű problémára szeretném felhívni a figyelmet.
Pár héttel ezelőtt szembe jött velem egy mém az interneten, amit azóta sem találok, de valahogy így hangzott:
hard pills to swallow: the system is designed to burn you out. Self care is not enough. There is nothing you can do.
Vagyis: A rendszer arra van kitalálva, hogy kiégj. Az öngondoskodás nem elég. Nem tehetsz semmit.
Nem véletlenül emlékszem szó szerint a megfogalmazásra: teljesen betalált az idézet.
Csak hogy tisztában légy a helyzetemmel: nálam ez annyit jelent, hogy januártól augusztus végéig nagyon töményen sokat dolgoztam. Ezután elmentem 3 hét szabadságra. Ennek nagyjából a felét utazással töltöttem, a másik felében otthon próbáltam regenerálódni, egyedül lenni, amennyit csak tudtam.
A végeredmény pedig az lett, hogy most, hogy újra “munkába állok,” valami iszonyatos ellenállás van bennem. Mielőtt elmondanám, hogy pontosan milyen érzések dúlnak bennem, a következőket szeretném kiemelni:
- Az én szubjektív megélésem az volt, hogy nagyon sokat dolgoztam az elmúlt 8 hónapban, lényegében szünet nélkül. Ugyanakkor egy időmérő szoftvernek köszönhetően – amiről még majd egyszer mesélek – tudom, hogy számszerűen kevesebbet dolgoztam, mintha felszorzom az erre az időszakra eső munkanapok számát 8-cal – még ha nem is sokkal kevesebbet.
- Az elmúlt három hétben nem dolgoztam. Ez nagyjából annyi, mint egy ember egész évre jutó szabadsága. (Valójában egy kicsit kevesebb, mert az én korosztályomban 23-24 nap szabadság jár egy évben, ebből három hét 15 munkanapnak felel meg). Ugyanakkor a legtöbb ember nem jut hozzá ennyi szabadsághoz, különösen nem egyszerre.
- Én nagyon szeretem, amit csinálok. Ennek ellenére olyan dühöt érzek most, hogy a különböző határidők visszakényszerítenek a munkába, amivel hegyeket lehetne megmozgatni. Úgy érzem, még nem vagyok kész a folytatásra, a szervezetem egyszerűen még képtelen újra felpörögni.
- Nekem nincsenek gyerekeim, akiket menedzselni kéne.
Mindezek ellenére úgy érzem magam, mint akit tövig facsartak.
Ezek az érzések már régi jó ismerőseim, először akkor éreztem, mikor multinál dolgoztam. Nagyon sokáig úgy gondoltam (és néha még most is úgy gondolom), hogy velem van a baj. Végülis mindenki kibírja valahogy.
De ha előveszem az értelmesebbik énemet, akkor az értelmesebbik énem dührohamot kap és elkezd kiabálni, hogy
az élet nem arra van, hogy kibírjuk.
És alighanem nem velem van a baj. Persze nem vagyunk egyformák, vannak elmélyülős, lelassulós emberek – köztük én is – és vannak pörgősebbek, akiknek talán jobban passzol ez a rendszer, de a probléma ott van, hogy nincs választásunk.
Persze a vállamon ülő láthatatlan pszichológus ilyenkor odasúgja: választásunk mindig van. Ebben van is igazság, de én ezt valahogy úgy képzelem el, mint egy spektrumot. A tér és az idő, amiben élünk, lehetővé tesz nekünk egy mozgásteret, amin belül van választásunk, de az adott spektrumon kívül nem tudunk dönteni. Valahogy úgy képzeld el a gondolatmenetet, mint a divatot meg a ruházkodást. Az ember azt vesz fel, amit akar, de azért az, hogy most 2023-ban mit árulnak, létrehoz nekünk egy spektrumot, és csak azon belül tudunk válogatni. Hiába akarok én 16. századi körgallért hordani, ha ezt az adott kor nem teszi lehetővé.
Ennek megfelelően hiába szeretnék én lelassulni, elmélyedni, ha ezt a 2023-as magyar valóság nem teszi lehetővé. Van döntésem, persze: dönthetek úgy, hogy vállalkozó leszek és saját időbeosztással élek a multis mókuskerék helyett. Dönthetek arról, hogy kevesebb munkát szeretnék vállalni, csak ha éppen abból a kevesebb munkából nem keresek eleget a megélhetéshez, akkor ez mégsem létező opció. Vagy dönthetek arról, hogy más piacra dolgozom, ahol többet fizetnek, esetleg más országban élek, más adózási formulákkal, de a végeredmény egy globalizált kapitalista világban nagyjából ugyanaz mindenütt: mint kisember, a saját életem feletti döntés képességét csak limitált formában tudom gyakorolni.
Mindezt annak fényében mondom, hogy teljesen tisztában vagyok vele: kevés ember él olyan kiváltságos körülmények között mint én. Azzal foglalkozhatok, ami a hivatásom, és akármit is sulykol belénk a kapitalista unikornis puki – miszerint bármi lehetsz, ha eléggé akarod és elég sokat teszel érte – ez a legtöbb embernek nem adatik meg. Igenis nagyon nagy szerencse kell hozzá, (és persze nyilván kemény munka is), hogy ez sikerülhessen.
Talán most úgy gondolod, hogy ez a nagy rant mind csak a gőz kieresztésére szolgál, de a következő miatt tartottam fontosnak erről írni:
Nekem ez a sok düh, amit érzek, meg van spékelve egy jó adag bűntudattal is, amiért nem tudom úgy kibírni, mint mások. Amiért nem tudom “kellően értékelni”, ami nekem jutott, és hogy nem vagyok elég hálás, miközben mennyien irigyelnek azért, amilyen életet élek. De bűntudatot érzek azért is, hogy talán rossz döntéseket hoztam, és ha kicsit ügyesebb és okosabb vagyok, akkor most nem érezném magam ilyen végtelenül kimerültnek. Hiszen mások is megoldják valahogy…
De ez az érzés egyrészt hamis, másrészt teljesen fölösleges. Az ember érezhet hálát azért, amilyen élete van, és lehet közben frusztrált a nehézségek miatt. A munkám szeretetéből nem von le semmit, hogy igenis fáj, hogy nem tudok annyit pihenni, amennyit a szervezetem megkíván. És azt hiszem, hogy még a düh is egy teljesen jogos érzés, amiért úgy érzem, hogy elfogytak az eszközeim, amivel ki tudnék állni magamért.
Fontosnak érzem kommunikálni, hogy ez normális, és hogy igenis vannak olyan rendszerszintű problémák, amiket a saját szintünkön nem lehet megoldani, és ha ügyesebb vagy okosabb vagyok, akkor sem tudnék kilépni abból a társadalmi és gazdasági közegből, amibe születtem.
Nincs megoldásom a problémára, csak azt látom, hogy ez így, ebben a formában nem jó. És hogy ha én így szenvedek egy olyan szituációban, amit én választottam magamnak, akkor azok, akik kényszerből dolgoznak (hogy ki tudják fizetni a számláikat), vajon mennyire szenvednek?
Ébredjünk fel! A produktivitás, a priorizálás, az úgynevezett „hustle culture” mind arra szolgálnak, hogy azt érezzük: SOHA nem elég, amit csinálunk! Ki tudja, talán ha többen beszélnénk arról, hogy milyen káros a „hogyan legyél még produktívabb” jellegű kontent-őrület, vagy ha nem lennénk büszkék arra, hogy túlórázunk, ha a „siker” fogalma esetleg magában foglalhatna egy kiegyensúlyozottabb életet is, talán – hosszútávon – át tudna alakulni a munkakultúra. Nem az én életemben, de talán az unokáink vagy dédunokáink életében. Talán…
Ha esetleg van élményed arról, hogy számodra milyen a kiégés, esetleg milyen toxikus szituációval találkoztál, ami az összeesésig tartó munkát dicsőíti, írd meg kommentben – akár felsorolás szintjén, hogy milyen érzések bugyognak benned ezek kapcsán. Mindig jó érzés azt látni, hogy az ember nincs egyedül.
Comments (14)
MelindArt
szeptember 24, 2023 at 3:01 du.
Ohhh Orsi, hogy én mennyire is értelek, el sem tudom mondani. ❤️ Nem is tudok hozzáfűzni sokkal többet, csak talán annyit, hogy totál igazad van. És még talán azt, hogy ahol most én lakom (nem Magyarországon) olyan nehéz látni és érezni, hogy az a társadalmi szocializáció alapja, már évszázadok óta szerintem, hogy csak akkor vagy értékes, ha elvégezted a munkádat. A munkán keresztül van értéked. Ami egyben persze motiváló, és serkent arra, hogy dolgozz. (Valljuk be, jónéhány embernek sajnos kell is ez, hogy megmozduljon… bocsánat 🤷🏻♀️) De alapjáraton ez olyan szomorú. Hogy ha jó ember vagy, értékes tulajdonságokkal, az önmagában kvázi „nem elég, hogy szeressenek…” … pedig elégnek kellene lennie … És ez engem végtelenül elkeserít…
És még egy könyv jutott eszembe, ami pont ezt taglalja, hogy miért is káros az örökös növekedés és produktivitás. Tökéletesen idevág, ajánlom elolvasásra: Ernst Schumacher: A kicsi szép (The small is beautiful) /ha érdekel, írj rám és elküldöm, hol éred el./
Ja, igen, és engem is nagyon nagyon érdekelne, mások hogyan bírják ki? Mert én baromira nehezen, egyre nehezebben…
De kitartást! Én veled vagyok. ❤️
Imelda
szeptember 24, 2023 at 3:15 du.
Huh, nagyon köszönöm a választ, Melinda, tök jó érezni, hogy más is van így ezzel… A könyvre rákeresek majd!
Ági
szeptember 25, 2023 at 8:48 de.
Szerintem ez egy nagyon nehéz témakör. Nem azért, mert nem ismernék az emberek, hanem azért mert túl jól ismerik az emberek.
Manapság mindent túl tudunk analizálni, így jó – úgy nem jó… és mivel a globális információmegosztás korában élünk, ez a gondolkodás már nem csak a szomszédasszonnyal megy a reggeli kávé felett, hanem többmilliárd emberrel. A több milliárd ember pedig több milliárd mérgező embert jelent. És több milliárd olyan embert, aki bár hangos, de mégsincs igaza. – Igen, most rátok nézek mérgezően pozitív emberek!!!! –
Sokszor elfelejtjük, hogy az élet nem arra lett kitalálva, hogy te 100%-ig boldog legyél. Egyszerűen az életben mindig lesznek nehézségek, mindig lesznek akadályok, mindig lesznek kakihegyek, amiket az embernek el kell takarítania, át kell ugrania, vagy ha olyan kedve van csak bele kell hemperegnie.
De a modern korban ezt elkezdtük démonizálni, és elkezdtünk olyan képet mutatni magunkról, hogy minden gyönyörű. Mert nem látjuk a háttérben meghúzódó fájdalmat. Mi lenne, ha NEM a szenvedő művész képeit dicsőítenénk? Mi lenne, ha NEM csak a határvonalon táncoló embereket vennénk észre? Mi lenne, ha NEM a szenvedés lenne ami érdekessé tesz valamit? Ha NEM kellene egy művésznek megőrülni ahhoz, hogy értékesek legyenek a képei?
Két érzés kavarog rendszeresen bennem, a „bárcsak különleges lennék” és a „bárcsak sok olyan ember lenne, mint én”. És szerintem legtöbben szintén ezeket érezzük, felváltva. :D A történelemben mindig e kettő köré szerveződtek a rendszerek.
Légy egyedi, kimagasló, meg nem ismételhető!!!
Légy olyan mint mások, ne lógj ki a sorból, ne legyél kivétel!!!
És ez a kettő érthetően összezavarja az embereket. Amikor az egyik nap arról szól 1000 cikk, hogy hogyan legyél produktívabb, hogyan dolgozz keményebben, hogyan hozd ki magadból a maximumot, majd a másik nap újabb 1000 cikk szól arról, hogyan lassulj le az életben, milyen fontos a pihenés, mindfullness és társai. (Amik persze sosem beszélnek arról, hogy a lelassult élet miatt ha kirúgnak, akkor lassan a villanyszámlát se tudod kifizetni.)
És nem tudjuk melyiknek dőljünk be, egyik nap ennek, másik nap annak. (A szüleinkről és rokonainkról nem is beszélek, mennyi ostoba elvárást támasztottak velünk szemben, amiből azért elég ronda dolgok is kifutottak a felnőtt életünkbe.)
De a végére, mégiscsak egy rendszerszintű probléma van. Amikor a gyerekek napi 8-10 órát töltenek naponta az iskolában, majd utána lecke, sportolás, (barátok???) és ezernyi különprogram, de azért legyen jeles mindenből… És persze ezt várják a felnőttektől is.
Amúgy szerintem ne gondold, hogy nem dolgozol sokat. Elég sokan, akik irodában dolgoznak, a 8 órából (szerintem!!) maximum 5-ben hasznosak. Kávézgatnak, beszélgetnek, vagy egy emailt szerkesztenek 2 órán keresztül, hogy húzzák az időt. És akkor még mindig ott van a rengeteg nem összehasonlítható munka. Az hogy kasszázok 5 órán keresztül, ami egy monoton, gondolkozást nem igénylő feladat, amit kasszazárással befejezek, addig egy kreatív munka ennél ezerszer több, és komoly gyakorlást igényel, hogy kikapcsold az agyad, ne a következő kompozíción gondolkozz, ne munka után fuss, hogy a mostani projekt után is legyen dolgod, stb..
Mások kibírják…? Ki. Élvezik…? Nem. Csak a tanult tehetetlenség miatt nem értik, hogy ez így nincsen rendben, nem oké, ha a belét is kidolgozza, a gyerekét már egy hónapja nem látta.. dehát az mindig így volt nem? Akkor biztos így van rendjén.
Hát nem.
Mint látszik túl sok gondolatot kavartál fel bennem. :D De nem vagy egyedül <3 Semmiképpen sem. Rengetegen vagyunk így ahogy te, és csak azért mert másoknak rossz, még neked is lehet rossz. A te fájdalmadat nem kicsinyíti semmi.
Én is ajánlanék egy könyvet, a Minden megoldható címmel, ha másra nem, időhúzásra, mielőtt újra dolgozol. Nekem sokat adott a könyv, kicsit felrázott, amikor teljesen le voltam eresztve. Szerintem nagyon pozitív hangvételű írás, nagyon tetszettek benne a megerősítő mondatok. A végére már túlzás volt, kicsit hiperaktív az írónő, de ezt engedjük meg neki. Ő sikeres vállalkozásra akart felkészíteni, én pedig az önelfogadást hoztam el a könyvből. Ő a rengeteg feladat könnyebb megoldhatóságát akarta megmutatni, én azt hoztam el, hogy hogyan tudom magamat jobban szeretni, időt adni magamnak, és olyan dolgokat csinálni amik boldoggá tesznek. :D
Kitartás <3 Nem vagy egyedül.
Imelda
október 27, 2023 at 4:15 du.
Ági, nagyon köszönöm a kommentedet és a sok gondolatot! Természetesen a válaszolással is megcsúsztam (mint mindennel, ami nem a létfenntartáshoz szükséges). Nagyon igazad van ebben, hogy ellentétes elvárásokkal bombáznak minket nap mint nap (légy produktív vs lassulj le), de mindeközben az a kérdés nem merül fel valahogy, hol van itt a társadalom felelősségvállalása. Mindig az egyénnek kell valahogyan a saját döntéseivel kilábalni – és ezzel nem az egyéni felelősségvállalást akarom lekicsinyíteni (ha valaki, én maximálisan hiszek az egyéni felelősségben), de egyedül egy rendszer problémájával nem lehet felvenni a küzdelmet.
Köszönöm szépen a könyvajánlást is, meg fogom kuksizni. Meg az is jó érzés, hogy nem vagyok egyedül <3
Edit
szeptember 28, 2023 at 1:28 du.
Egyszer egy volt munkatársam arról panaszkodott, hogy egy fiatal felszolgáló lány milyen unottan viselkedett vele. Szerinte, ő nem ezért fizet. Nem teljesen ismerve a szituációt, megvédtem a lányt. Azt mondtam, hogy nem tudhatjuk, milyen napja volt neki, mi van az egész mögött. Erre a munkatársam elkezdett kiabálni, azt bizonygatva, hogy a lány választotta ezt a munkát és hogy milyen viselkedés az elvárható. Pedig szerintem ez a munkatársam is biztos volt a másik helyzetben is.
Ahogy te is írtad, a választás nem olyan egyszerű téma. Sokkal összetettebb az egész.
Azt is megértem, hogy vannak, akik alapból udvariatlanul, bunkón, lekicsinylően viselkednek vevőként és felszolgálóként/eladóként egyaránt.
Szerintem eleve kevés az éves szabadság. Különféle okokból sokan most sem kaphatják meg az elvárható „hosszabb” összefüggő szabadságot, de ha mégis, utána is nagyon nehéz. Sajnos sokszor a túlóra sem éri meg. Eleve a minimálbér is kegyetlenül kevés, szomorú, hogy ennyit ér az időnk, tudásunk, egészségünk – politikai, gazdasági dolgoktól függetlenül.
Érthető, ha az ember kiég, bármilyen körülmények között dolgozik. Mert emberek vagyunk.
Nem tudom, mi lehetne a megoldás, de jobb lenne megértőbbnek lennünk egymással, ha a „szupererő” a kedvesség és empátia lenne, nem a siker, külsőség stb.
Megértem, amiket írtál. Nem vagy egyedül. Kitartást!
Tudd, hogy sok követődnek, ismerősödnek nagyon sokat jelentenek a videóid, munkáid, a lényed! Talán ez kicsit segít. :)
Imelda
október 27, 2023 at 4:18 du.
Nagyon köszönöm az írásod, Edit! Igen, bizonyos szempontból „mi választjuk”, hogy mit kezdünk az életünkkel, de azért ennek vannak határai. Sokan a rossz meg a rosszabb között választanak. És igen, az egy nagyon szép világ lenne, ahol a siker mértékét empátiában határoznák meg…
Sophie
október 4, 2023 at 6:08 de.
Tökéletesen megértelek. A munkahelyenen évek óta folyamatos a hajtás. Keserédes mosollyal jegyezzük meg, hogy évek óta nincs nyáron sem uborkaszezon. Ha pedig mégis akad egy lazább hét, öröm helyett már előre félünk, hogy mi jön ezután. A tapasztalat azt mutatja, hogy ezek mindig csak vihar előtti csendek. Annak idején úgy tűnt, csak pár hétig-hónapig kell kibírni, ennek lassan 5 éve lesz. Tavaly volt egy kiégésem, azóta is járok szakemberhez. Sajnos a felmondást nem engedhettem meg magamnak és közben azt sem mondhatom, hogy ez a hivatásom. Most újra kezdek belekerülni ebbe a lefelé tartó spirálba. Szeretnék addig aludni, amíg jól esik és nem csak 1 hétig, és szeretném, ha abban a kevés szabadidőben, ami jut, nem kellene választanom a házimunka vagy azok a dolgok között, amiket szeretek csinálni, mert a kettő együtt már nem fér bele. Lassan eljutok a pontra, hogy már nem érdekel, hogy mi lesz utána. Felmondok és „ugrok a semmibe” és adok végre magamnak szabadidőt, hogy újra megtaláljam önmagam és az élet iránti örömöm még akkor is, ha emiatt a távolabb is kerülnek bizonyos céljaim.
Imelda
október 27, 2023 at 4:24 du.
Hú de megértelek!!! Én ugyan szabadúszóként picit jobban látom az alagút végét, de a közeli családomban van multinál dolgozó emberke, 1000%-ban ugyanezeket mondja, mint Te. Illetve még egy meme is eszembe jutott erről, így hangzott: „Adult life is saying „I just need to get through this week” every week” (vagyis a felnőtt élet abból áll, hogy minden héten azt mondogatjuk, hogy „csak ezt a hetet kell kibírni”). És ez nincs rendben… Kitartást kívánok Neked! Lehet, hogy érdemes megnézegetned a birkanyírási lehetőségeket Izlandon. (Egy barátnőm szokta ezt mondogatni, hogy ha minden kötél szakad, elmegy Izlandra birkát nyírni). Egyébként létezik ilyen. Egyik kedvenc Youtube csatornám Lena Henningsen csatornája, ő egy német lány, akinek egyszer csak elege lett, és elment egy lófarmra dolgozni Norvégiába. Azóta is ott él, csak most már nem a lófarmon dolgozik. Nyilván ezt nem tudja bárki csak úgy megtenni (család, barátok, stb. én sem mennék csak úgy), de van az a pont, amikor tudatosul, hogy egy életünk van, limitált idővel, és azt nem egy random cég profitjának a növelésével akarom tölteni.
Marosváry-Kramcsák Eni
október 11, 2023 at 11:30 du.
Szia Orsi!
Szóval elolvastam már párszor az írásod, és érzem rendesen a dühöt benne, amit abszolút megértek. Mikor minden sejteddel arra vágysz, hogy ne kelljen már még egy vonalat húzni, mert kifordul a gyomrod….:S
..és hát a kiégés….a Hollóka alatt azért párszor éreztem komoly holtpontokat bevallom…mert sosem kellett még ilyen ütemben alkotnom és ennyiféle projektet vinni egyszerre, ami a végére már inkább ámokfutásra hasonlított egy kicsit. :D Bárhogyanis küzdöttem az év alatt, mégsem tudtam annyi „produktumot” „előállítani”, mint a többiek nagyrésze…és aztán be kellett valljam magamnak, hogy annyit bírok, amennyit bírok, különben odavész az összes ihletem, meg agysejtem és kiégnék teljesen. Így be kellett áldozzak több feladatot is sajnos, hogy épp ésszel tudjak haladni…:( Persze így is életem egyik legszebb időszaka volt! :)
Szóval nem igazán bírom én sem ezt a hussle culture dolgot, adhd-val a nyakamon pláne nem egyszerű. Azt egyszer és mindenkorra megjegyeztem a 3 évvel ezelőtt bekopgtatott burnout után, hogy igyekezni fogok a belső egyensúlyom megtartására, a self-care-re, önjutalmazásra, stb. Most már egész jól megy. A jóga és a csikung, és persze a természethez való kapcsolódás a szuper eszközeim, hogy visszaszerezzem a lelki harmóniám és a csoportos művészetterápiát pedig szeretettel ajánlom. Csodákra képes!! :)
Kitartást neked!! 🩷🌷
Eni
Imelda
október 27, 2023 at 4:31 du.
Nagyon köszi Eni! Arról, amit írtál, az jutott eszembe, hogy a probléma valahol ott lehet elásva, hogy nem vagyunk egyformák. Nem vagyunk egyformán teherbíróak, és ez a mai társadalomban úgy csapódik le, hogy nem vagyunk egyformán értékesek. Nyilván ha többet „termelsz” mondjuk egy év alatt, akkor a kapitalizmusnak hasznosabb láncszeme vagy, mintha lassúságra lenne igényed. De függetlenül attól, hogy kinek hol van a limitje, a heti 40+ órát várják mindenkitől, és nagyon jól látod, hogy ez engem rettenetesen dühít, mert azt gondolom, hogy a GDP-hez való hozzájárulásunktól függetlenül is értékesek vagyunk. Vagy mondjuk egy lassabb ember értéke máshol van. De erre nincs modell, ami ezt figyelembe venné… Szégyen!
Köszönöm szépen a kommented Eni, és örülök, hogy találtál módot rá, hogy megelőzd valamennyire ezt a lelkiállapotot.
Bálint
október 23, 2023 at 7:13 du.
Szia Orsi, ez nagyon jó téma, rengeteg dologról tudnék írni. Minden nyaralás, vagy hosszabb munkahelyi szünet után én is hasonlóan érzek, pedig nincs rossz munkahelyem, szívesen járok munkába, de azért a családdal lenni mégiscsak sokkal jobb. Mondjuk a két kisfiam mindent megtesz, hogy ne így legyen :D A jó munkahely és a kellemes mikrokörnyezet kialakítása nagyon fontos, hogy „ellenálljunk a rendszernek :)”. Számomra a munkám nem az életem, nem az alapján értékelem magam, az csak egy eszköz, hogy azt az életet élhessem amit szeretnék. Semmi extra, csak egy egyszerű, relatíve nyugodt, hiteltől mentes boldog életet, ahol sok idő jut a családra és a hobbimra. Munkaidőn kívül nem foglalkozom a munkahelyi dolgokkal. Próbálok nem a fogyasztói társadalom tagja lenni. Online térben töltött időt tudatosan minimalizálom, főleg a közösségi hálózatokat (rengeteg a toxikus ember/tartalom). Reklámblokkoló használata kötelező!!! Offline tevékenységek maximalizálása pl. túrázás, társasjátékozás, olvasás, zene/podcast hallgatás, 2020 óta sokat rajzolok, akvarellezek (így találtam rád). Nekem ez segít. Kitartás, én is veled vagyok :)
Imelda
október 27, 2023 at 4:38 du.
Hú de jól hangzik ez, Bálint! És azért nagyon fontos, amit írtál, mert ez a „relatíve nyugodt, hiteltől mentes élet” a „nagy” médiában úgy van beállítva, hogy unalmas. Pedig ez a sikernek egy rendkívül magas foka (szerintem). De abszolút minden szavaddal egyetértek, és kívánom, hogy minél több embernek adasson meg ilyesmi – meg persze az a fokú önismeret, hogy ezt letisztázzák magukban és helyretegyék, hogy mire is vágynak pontosan.
Évi
november 16, 2023 at 8:20 du.
Szia Orsi!
Nagyon együtt tudok érezni veled. Velem is megesett többször, hogy kiégtem elég csúnyán. Én is a lassabb emberek közé tartozom. Nekem most pillanatnyilag egy 180 fokos fordulat és a részmunkaidő lett a megoldás + elfogadtam, hogy a szerelem projekttel lassabban, de haladok, és keresem a számomra konfortos megoldásokat. 40 felé már egyszerűen úgy érztem, hogy nincs időm arra várni, hogy majd, ha ez lesz, majd ha az lesz, mert a majd ha az most van.
Valóban jó lenne, ha mindenki minden időben megtalálná azt a valóban ideális életet, amiben jól érzi magát. Akkor egy békésebb világ jönne el szerintem.
Imelda
november 29, 2023 at 10:46 de.
Hú de fontos mondás ez: „a majd az most van.” Nagyon örülök neked, hogy tudsz türelemmel magadhoz állni, és kiállni azért, amit szeretnél. Tényleg több ilyen kellene, kevesebben lennénk frusztráltak.